Nemcsak az ételek között van olyan, amit nem vesz be a gyomrunk; bizonyos emberi jellemvonások is kiválthatnak hányingert abból, akit egyenességre és őszinteségre neveltek. Mert aki életének minden megpróbáltatása, minden kihívása és negatív hatása ellenére megőrizte a gerincét, az sokszor nem tud mit kezdeni ugyanúgy két lábon járó, ám gerinccel nem rendelkező társaival. Azokkal, akik a szemébe vigyorognak, a háta mögött viszont vicsorognak. A képmutatókkal.
Tudod, mit szeretek abban, ha valaki nyíltan utál engem? A letisztult egyszerűséget, amivel a kapcsolatunk a helyére kerül, és ott is marad: a kukában. Nincs kérdés, nincs találgatás, nincs áskálódás, nincs manipuláció. Őszintén kifejezi az érzéseit, és ha nem vagyunk egymással kompatibilisek, akkor a kapcsolatunk le is zárul békében. Részemről mindenképpen békében, ő pedig ha cipelni kívánja a terhét, akkor cipeli tovább egymaga.
Ezért van az, hogy még a nyíltan gyűlölködőket is jobban tisztelem, mint azokat, akik látszat életet élnek. Pedig ennek a kategóriának is akad szép számmal képviselője.
Vannak ezek a „jó emberek” mindenfelé – valószínűleg a Te életedben is bőven akadnak –, akik baromira megfelelnek minden társadalmi elvárásnak: gondos szülők vagy erkölcsös fiatalok, rendesen végzik a dolgukat, és igazán nem lehet senkinek sem oka arra, hogy bármiért is megszólja őket. Legalábbis a kép, amit mutatnak magukról, az ilyen.
A valóság azonban ennél összetettebb. Hiába teszik ugyanis a szépet akkor, ha érdekük épp úgy kívánja, mert amint a szélirány változik, már egészen más „értékrendet” képviselnek. Hiába kedvesek veled szemtől szemben, mert amint megfordulsz, már nem tudhatod, hogy mire számíts tőlük. Hiába vallják magukat a társadalom becsületes mintapolgárainak, mert a sumákolás, az áskálódás és a képmutatás mindennapi eszköztáruk elengedhetetlen elemei. És hiába mutatják magukat kifelé boldognak, belül mélyen nagy üresség tátong a lelkükben.