Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.08.16

EMBEREK, AKIKTŐL KÖNNYEN HÁNYINGERED LEHET

Nemcsak az ételek között van olyan, amit nem vesz be a gyomrunk; bizonyos emberi jellemvonások is kiválthatnak hányingert abból, akit egyenességre és őszinteségre neveltek. Mert aki életének minden megpróbáltatása, minden kihívása és negatív hatása ellenére megőrizte a gerincét, az sokszor nem tud mit kezdeni ugyanúgy két lábon járó, ám gerinccel nem rendelkező társaival. Azokkal, akik a szemébe vigyorognak, a háta mögött viszont vicsorognak. A képmutatókkal.
Tudod, mit szeretek abban, ha valaki nyíltan utál engem? A letisztult egyszerűséget, amivel a kapcsolatunk a helyére kerül, és ott is marad: a kukában. Nincs kérdés, nincs találgatás, nincs áskálódás, nincs manipuláció. Őszintén kifejezi az érzéseit, és ha nem vagyunk egymással kompatibilisek, akkor a kapcsolatunk le is zárul békében. Részemről mindenképpen békében, ő pedig ha cipelni kívánja a terhét, akkor cipeli tovább egymaga.
Ezért van az, hogy még a nyíltan gyűlölködőket is jobban tisztelem, mint azokat, akik látszat életet élnek. Pedig ennek a kategóriának is akad szép számmal képviselője.

Belülről rohadó mintapolgárok

Vannak ezek a „jó emberek” mindenfelé – valószínűleg a Te életedben is bőven akadnak –, akik baromira megfelelnek minden társadalmi elvárásnak: gondos szülők vagy erkölcsös fiatalok, rendesen végzik a dolgukat, és igazán nem lehet senkinek sem oka arra, hogy bármiért is megszólja őket. Legalábbis a kép, amit mutatnak magukról, az ilyen.
A valóság azonban ennél összetettebb. Hiába teszik ugyanis a szépet akkor, ha érdekük épp úgy kívánja, mert amint a szélirány változik, már egészen más „értékrendet” képviselnek. Hiába kedvesek veled szemtől szemben, mert amint megfordulsz, már nem tudhatod, hogy mire számíts tőlük. Hiába vallják magukat a társadalom becsületes mintapolgárainak, mert a sumákolás, az áskálódás és a képmutatás mindennapi eszköztáruk elengedhetetlen elemei. És hiába mutatják magukat kifelé boldognak, belül mélyen nagy üresség tátong a lelkükben.
Barátok, akik gondolnak rád, ha épp kellesz nekik, de nagy ívben leszarnak, amikor neked lenne szükséged rájuk. Összeszokott társaságok, amiket semmi más nem tart össze, mint jelentéktelen eseményeknek és mások életének kibeszélése. Párok, akik kifelé példaértékű kapcsolatot mutatnak, miközben csalják egymást, és a másik szemébe hazudnak. Családtagok, akik egymást nyírják pénz, örökség vagy más közös ügy miatt, aztán mosolyogva összeülnek az ünnepi asztal köré, hogy bájosan elcsevegjenek, majd másnap ugyanúgy folytatják az aknamunkát egymás ellen. Munkatársak, akik fals mosollyal üdvözlik egymást nap mint nap, miközben azon ügyködnek, hogyan túrhatnák ki a másikat.
Emberek, akik viselkedésükkel hányingert keltenek – mégsem ezért olyan veszélyesek.
 
 

Az idegrendszered lassú halála

Jó érzésű emberként teljesen természetes, ha nem veszi be a gyomrod mások egy-egy gusztustalan megnyilvánulását. De míg látszólag a hányinger és a belőled időnként előtörő bosszúság jelentik a legnagyobb gondot, amit ezek az emberek okoznak számodra, valójában sokkal súlyosabb a kár, amit elszenvedsz – csak azért nem tűnik fel, mert ezt rövidtávon nem érzékeled, később pedig lehet, hogy már nem tudod összekapcsolni szenvedésedet annak valódi okával.
Tudod, mi a legveszélyesebb abban, ha alattomos, képmutató emberek vannak tartósan a környezetedben? Az, hogy megszokod. Ez válik a valóságoddá, és alkalmazkodsz. Abban pedig egész jók vagyunk, mi emberek: idővel alapállapottá tud válni számunkra az, ami újonnan teljesen természetellenes volt. Gondolj csak bele, milyen hamar meg tudod szokni a bűzt, ha tartósan egy WC-ben ücsörögsz, vagy milyen gyorsan reagál a tested a hidegre, a túlhevültségre, a vírusfertőzésre, vagy akár egy egyszerű fáradtságra.
Ugyanígy hozzá lehet szokni egy képmutató élethez is. Boldog nem leszel tőle, viszont beletörődsz, hogy ez van: vívod a saját kis harcaidat, örülsz az apró sikereidnek (ami sokszor csak annyi, hogy épp nem Te vagy a mocskolódás célpontja), és siratod a kudarcaidat. Reménykedsz, amikor jót kapsz (mert ez is előfordulhat néha), aztán visszasüllyedsz, amikor újra Téged dobálnak.
Így válnak a saját moslékukban ücsörgők veszélyesebbé, mint a nyíltan támadó ellenségek. Mert ezek az emberek szép lassan mérgezik meg a lelkedet – és az egész életedet. Egy olyan szubkultúrába rángatnak bele, ahol nem az emberi értékek jelentik az összetartó erőt, hanem a közös ellenség kibeszélése és kicsinálása. Egészen addig, amíg egyszer a közös ellenség szerepét Te kapod meg.
Még hosszú évekkel ezelőtt volt egy nagyjából egy évig tartó időszak az életemben, amikor mindennapos fejfájással küzdöttem. Nem előjött újra és újra, ahogy sokaknak szokott, hanem folyamatosan fennállt, és gyakorlatilag nem volt olyan pillanat, hogy ne éreztem volna. Egy nagyon erős migrénes fejfájással kezdődött – egy intenzív, nyílt támadással (ami persze a saját támadásom volt önmagam ellen), amit nehéz volt ugyan átvészelni, de viszonylag hamar vége lett. Az igazi harc viszont csak ezután kezdődött.
Fennmaradt ugyanis egy már nem olyan erős, de folyamatosan feszítő fájdalom a fejemben, és hiába teltek el napok, hetek, aztán hónapok, a helyzet picit sem lett jobb. Ellenben egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy már a folyamatos fejfájás vált a valóságommá, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet az élet nélküle.
Kezdtem elveszíteni a hitemet. Kezdtem beletörődni abba, hogy nekem már így kell leélnem az életemet. Folyamatosan feszítő fájdalommal a fejemben, ami hol enyhébb, hol erősebb, de mindig jelen van. Hiába erőlködöm, nem tudok megszabadulni tőle; ellehetetleníti a hatékony munkavégzést, a boldog pillanatok teljes megélését, de még a pihenést és a regenerációt is. Egy újabb fejfájásos nap telik el, majd egy újabb hétnek lesz vége, és már nem tudok haladni az életemben, csak vánszorgok.
Ilyen hatással van az életedre a képmutató emberek közelsége is. Túl nagy kárt nem feltétlenül okoznak egy-egy akciójukkal, de a veszélyük pont abban rejlik, hogy mint egy parazita, folyamatosan szívják a véredet. Körülfolynak Téged a mérgező gondolataikkal, a kicsinyes játszmáikkal, a panaszkodásaikkal, az álszent megnyilvánulásaikkal és az én-központú életszemléletükkel, és mire észbe kapsz, már fürdesz velük a mocsárban.
Nem biztos, hogy átveszed tőlük ezt az értékrendet, mert ha elég erős a személyiséged, és nem hagyod, hogy visszafejlődjön a gerinced, akkor meg tudod őrizni emberi értékeidet. Csak tudod, ettől még a mocsárban vagy Te is. Ettől még nem tudod felhőtlenül élvezni az életedet, és nem tudsz hatékonyan haladni a céljaid felé sem, mert az energiád jelentős része arra megy el, hogy elviseld a környezetedet, és hogy ne húzzanak le magukkal egyre mélyebbre.
Ezért nagyon fontos az, hogy milyen emberek közt éled le az életedet. Mert a virágot is locsolhatod lelkesen, de ha nem jó a talaj, akkor nem fog fejlődni benne. És hosszútávon a túlélése is kérdéses.