HIÁBA ÖNTÖZÖD, HA NEM JÓ A TALAJ – AVAGY A TRAGIKUS ÉLETUTAK LÉLEKTANA
Van egy nagy hasonlóság a virágok és az emberek között: mindketten könnyen elhervadnak – látszólag minden ok nélkül is.
Egyik nap még virulni látod, a következő napon viszont már feltűnik, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Aztán egyre rosszabb lesz.
Mindent megteszel, hogy elkerüld a hanyatlást – öntözöd a virágot, segítesz a szenvedő embertársadnak, vagy épp a saját életeden próbálsz valamit változtatni –, azonban jó esetben is csak lassítani tudod a folyamatot.
Virágok. Emberek.
Megpróbálhatod megmenteni őket, de az életet adó víz – és a reményt adó szeretet – lehet, hogy kevés lesz.
Sok virág ugyanis nem azért hervad el örökre, mert nem kap elég vizet, hanem azért, mert nem jó a talaj, amiben él.
Nincs benne tápanyag. És pontosan így mennek tönkre az emberi életek is.
Mert hiába a rendszeres locsolás, hiába a lelkek ápolgatása, ha gondolatok táptalaja mérgezett.
Ezt a mérget szívjuk magukba minden egyes nap, és csak keveseket sikerül termékeny földbe átültetni.
A helyzet elszomorítónak tűnik, de szomorkodással még egyetlen akadályt sem ugrott át senki. A mérgező táptalajból való szabadulás is csak egy feladat. Egy megoldandó feladat, mint minden más, amit problémának látsz a világban.
És mint minden feladatnak, ennek is létezik megoldása.
Teljes tartalom és forrás : Hiába öntözöd, ha nem jó a talaj – avagy a tragikus életutak lélektana
